… ‒ Né, megjött a család jövő borásza.
Csak álltam ott, és mondogattam magamban, hogy én, aki életemben nem tettem bort a szájamba, aki azt sem tudom, mi a bor, mi az, hogy borász… hogy én…, hagyjuk ezt a viccet. Nekem más dolgom van, de mindegy, most nem fogok ellentmondani Erdély legnagyobb és leghíresebb borászának.
Leültem az asztalhoz és csatlakoztam a csütörtöki társasághoz, amikor megszólalt a mobiltelefon. A vonal végén nem más, mint az édesapám, aki szomorúbb, de reményekkel teli hangon, mondta, hogy értesítették, mi az új helyzet a földek visszaigénylése perében. Az 50-es években családunknak több birtokát is elkobozták és államosították. Talán túl sok a jóból, gondolhatták a hatalmasok! Vitték a földeket, erdőket, házakat, a lovat, mindent!
Gyuri bácsi mellettem ült, és rákérdezett:
‒ Mit foglalatoskodik apád mostanság? Kellene nekem is találkoznom vele, de sosem lehet, annyira el van foglalva.
‒ Igen, tudom, van dolga bőven. Éppen most mondta, hogy a szőlős per még nincs teljesen befejezve, mert valamilyen fellebbezés történt ez ügyben, de sok-sok éves pereskedés után van esély, hogy a földeket visszakapjuk ‒ válaszoltam.
Gyuri bácsi nyugodt, meleg hangjával igyekezett megnyugtatni:
‒ Nem baj, minden jóra fordul, és majd meglátod, hogy valamikor te leszel Belső-Erdély egyik legszebb szőlőjének a birtokosa, ahol a Herkules, a Nauszikaa és a királyok bora, a Szürkebarát újra életre kell, ahonnan a Rajnai Rizling Erdély Johannisbergjének az ibolya illatát elviszi majd szerte a nagyvilágba.
‒ De Gyuri bácsi, ezt honnan veszi, hogy én, aki a borokhoz füttynyiit sem értek, valamikor is ezzel fogok foglalkozni? ‒ tettem fel a kérdést.
Erre aztán így válaszolt:
‒ Figyelj ide, engedd meg nekem, hogy az idei termésből, itt, a pincében készítsek bort, és te majd jössz, és segítesz nekem.
Nem ellenkeztem:
‒ Jó, Gyuri bácsi, majd meglátjuk.
E rövid beszélgetés után áttértünk más témákra, és a nagyszülői házban kellemes délutánt töltöttünk.
Az első szüret a csombordi kistelken és az első borom
Megjött az ősz, és szeptember derekán csengett a telefon, Gyuri bácsi volt.
‒ Csókolom, Gyuri bácsi, minek köszönhetem ezt a hívást? ‒ köszöntöttem, az augusztusi beszélgetésről teljesen megfeledkezve.
‒ Azért hívlak, mert jövő héten kéne szüretelni, és le kellene szedni a Fűszeres Traminit, meg van ott egy kis Nauszikaa is, ami már beérett ‒ sorolta a teendőket.
‒ Hol, Gyuri bácsi, mert a szőlős per nem ért véget, de nem is tudom, hol van az a terület, és azt sem, hogy hol van máshol szőlős ‒ értetlenkedtem.
‒ Nem ott, hanem van nekem egy barátom ‒ folytatta Gáspár Dénesre utalva ‒, aki nekünk adja a szőlőt, csak szedjük le, és készítsünk borokat. Nem sok, de az, ami van, elég, és ott van a Csombordi Mezőgazdasági Iskola szőlőse is, ahol a szőlőiskola volt, ahonnan szedünk Herkulest, Alkonyt és ami még van.
Azon gondolkoztam magamban, hogy roppant hosszú ez a lista, és vajon meddig tart az egészet elvégezni. Nem akartam ugyanis ezzel túl sok napot elvesztegetni. Minek nekem a bor és mindez? De ellentmondani sem szerettem volna, ezért így válaszoltam:
‒ Rendben, akkor leszedjük, és meglátjuk, hova tesszük és mibe.
Azt tudtam, hogy nagytatának voltak hordói, szüretelőkádja és néhány üvegballonja is, amibe éveken keresztül tartotta és készítette a borait, egyebek mellett a csodálatos Szürkebarátját.
A kitakarított pincében, a rendbe hozott néhány hordó, a kézi prés valamint egyéb pinceeszközök felhasználásával elkezdtük a szüretet. Akadt segítség is, de a legnagyobb mosoly és boldogság azokban a napokban és a következőkben a Gyuri bácsi arcán látszott. Utasításai alapján végeztük a szüret minden lépését, mert számunkra mindegyik munkafeladat újszerű volt. El nem tudom felejteni a kézi bogyózást, a Herkules héjon erjesztését, a termovinifikáció folyamatát, amit akkor improvizált edényekben végeztünk, vagy pedig az első préselést.
Én, „a nagy borász”, azt hittem, ezzel lejárt az egész művelet, és megyünk tovább, visszatérünk a megszokott napi dolgokhoz, munkához, és majd valamikor a bor meglesz magától.
Nem telt el sok idő, és újra csengett a telefon. Gyuri bácsi értesített, hogy menjek, mert a borok erjednek, az erjedést le kell állítani, és a nedűt le kell húzni a seprőről.
Nos, mondtam magamba, vajon ez meg mi. Nem készül el a bor csak úgy, magától? És vajon mit kell még tenni? De ha már megígértem, mentem, hogy vigyem a dolgokat végig.
Megérkeztem Nagyenyedre. Ahogyan a tanár várja a diákját, hogy az órára érkezzen, úgy várt engem Gyuri bácsi is a meleg konyhában, két nagy dobozzal és egy könyvvel, amit ő adott ki a 60-as években.
Leültem, és a kávé mellett ‒ amely sosem hiányzott ‒ meleg szavakkal, rendkívüli higgadtsággal kezdett el beszélni, magyarázni, mesélni. Mert tudta, hitte, érezte, hogy bennem megtalálta azt a lehetőséget, amire szerintem már sok éve várt: A bor készítés titkainak továbbadását. Én lettem számára a remény forrása, a további sikerek lehetősége, a boldogságé, hogy újra alkothat a borok csodálatos világában. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az első lecke, amellyel az igazi tanítás megkezdődött.
Ettől fogva már másképp kezdtem foglalkozni a borokkal, másképp fogtam fel a borászat titkait, fortélyait. Beléptem egy másik világba, ami annyi bölcsességet, hitet, szépséget, melegséget, de megváltást is hozott az életembe.
Karácsonyra megszülettek a 2008-as évjáratú borok, a Fűszeres Tramini, az Alkony, a Nauszikaa, a Muskotály, az Olaszrizling. A Herkulesre még várni kellett, csak április táján készült el.
Azokban a napokban, Gyuri bácsi azt mondta nekem: ‒ Attila, ha ezekkel a borokkal a borversenyekről érmet hozok a Takács Pincének ‒ és ezzel az új névvel ekkor találkoztam először ‒, legalább egy arany a Herkulesnek és a Nauszikaánk, akkor megígéred, hogy jövőre befektetsz a pincébe, hordókba, gépekbe és mindenbe, ami egy kis pincészethez szükséges?
‒ Miféle érmek, mi az, hogy borverseny? Van ilyen? Persze, akkor befektetünk…
‒ Igen, több borverseny is van. Erdély Szőlő-hegyek borverseny, Kárpát-medence borverseny, amit a Magyar Borakadémia szervez, és más versenyek is.
Közben egyre gyakrabban kezdtem a pince felé menni, dolgozni, tanulni, Gyuri bácsi állandó kíséretében.
Áprilisban elkezdtük készíteni a Takács Pincészet borait az első borversenyre. Persze, nem volt címkénk, logónk, nem volt semmink, csak nagymamának a befőttesüvegekre ragasztható fehér címkéi, amit aztán felhasználtunk borcímkének is. Számítógépen megírtam a címkét, kinyomtattam, és nagy büszkén fel is ragasztottuk a palackra. Kész is lett a Takács Pince első palackozott, versenyképes bora.
Május derekán édesapám felhívott, és megkért, menjek Kolozsvárra, mert valamilyen fontos dolgot szeretne mutatni és mondani.
Megérkeztem az irodájába, nagy volt a zűrzavar, vártam mintegy 30 percet, amíg végre Ildikó, a titkárnő intett, hogy bemehetek. Asztalán három oklevél állt, szépen felsorakoztatva. mondanivalója pedig így szólt: ‒ Nos, ezután mi lesz? Mert Gyuri bácsinak fogadalmat tettél, amit be kéne tartani…
Valóban, három érem: aranyérem a Nuszikaának és a Herkulesnek, illetve ezüst a Fűszeres Tramininak.
Nyugodtan állíthatom, hogy ezzel új korszak kezdődött, amely később Nagyenyed egyik meghatározó borászává alakított.
Vége a végtelen várakozásnak
Az állami intézményekkel és a jóakarókkal több mint hét évig tartó bírósági és törvényszéki perek után, 2011-ben megszületett a jogerős döntés, amely véglegesen birtokba helyezte családunk vagyonát, és egyben a csombordi és enyedszentkirályi szőlőbirtok sorsát is eldöntötte.
Nagyon boldogok voltunk, de ugyanakkor tudtuk, hogy családunk háza táján újabb nehéz időszak következik, mivel ezt az értéket, ezt a csodálatos fekvésű szőlőterületet, itt, Belső-Erdély szívében, nem hagyhatjuk parlagon, kötelesek vagyunk tehát újra életre kelteni. Hivatásunk az, hogy a borban vigyük tovább a nagyvilágba az örökölt hagyományt és értékeket.
A változás szele: Mester és inas közti kapcsolat, és hogyan lett a mesterből „nagytata” és az inasból „unoka”
Ezek után kezdtem rájönni, miért is mondta Gyuri bácsi 2008 nyarán: „Né, megjött a család jövő borásza”. Egyre jobban mélyültem el a mester által tartott kurzusban, s lépésről lépesre tanultam a borászat titkait. Persze, sok hibával is, de tudtam, hogy Gyuri bácsi gondossága, nyugodt természete, szívbeható szavai és bölcs tanácsa a siker elérése végett majd minden akadályt felold.
Egyre többet kezdtünk foglalkozni a Takács Pince logójával, címkék készítésével, a marketing részével, miközben számos versenyre küldtük el borainkat, és számos rangos eseményre kísértem el Gyuri bácsit az évek folyamán. Kapcsolatunk egyre szorosabb lett, hiszen nemcsak a borászat hozott össze minket, hanem a mindennapi teendők is. Olykor Gyuri bácsi úgy mutatott be számos eseményen, hogy „borász unokám, Takács Attila, a Takács Pincészet borásza”.
Sokszor alig vártam az alkalmat, hogy Enyedre mehessek, Gyuri bácsival találkozhassak, hogy szívmelengető szavait hallgathassam, amelyek oly sok tudásra vezetik az embert, és tovább buzdítják a bizonyítások felé. Ez már jóval több, mint barkácsolás. A hozzáértő, szorgalmas munka és a saját fejlesztésű eszközök meghozzák az eredményt, és boraink sorra nyerik a borversenyeket.
Lassan, jöttek a meghívások boreseményekre, borászati találkozókra, egyre többen jelentkeztek borbemutatókra, és egyre többen lépték át pincészetünk újonnan megnyitott üzletét, amely már 2013 óta fogadja a borbarátokat, borkedvelőket.
Pincészetünk eddigi legjobb eredményét a 2014-es évjáratú borokkal érte el, amelyeket a Magyar Borakadémia, az Erdélyi Szőlőhegyek borversenye és számos más belföldi és külföldi borverseny díjazott. Abban az évben öt arany-, négy ezüst- és ugyanannyi bronzérem ismerte el a munkánkat.
Az egyik ilyen versenyről utaztunk éppen vissza Nagyenyedre Gyuri bácsival, aki nagyon szeretett utazni, régi barátokkal találkozni, megosztani velük az élet összes kihívását. Egyik hosszabb beszélgetésünk közepette váratlanul így szólt:
‒ Köszönöm, hogy meg hosszabbítottad az életem ‒ legalább tíz évvel!
Számomra ez rendkívül megható kijelentés volt, bár akkor sajnos nem értettem, hogy ezt mire mondja… Nem tudtam, hogy hamarosan megérkezik majd Gyuri bácsi elvesztésének az éve is. Halálával a félbemaradt borok készítése már teljesen rám maradt…
Az újratelepítési munka
Újabb öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az enyedszentkirályi és a csombordi szőlőbirtoknak biztos életet adjunk. Az uniós támogatásoknak köszönhetően a szőlőbirtok nagyrészét ‒ 14 ha területen ‒ újratelepítettük. Fűszeres Tramini, Fehér Leányka, Szürkebarát, Muskotály, Rajna Rizling, Sauvignon, Olaszrizling, Chardonnay és három kék szőlő is került a birtokra: Merlot, Cabernet Sauvignon és a Shiráz. Négy évvel később a terület többi nyolc hektárnyi részét is beültettük ‒ Furmint, Chardonnay, Fekete Leányka, Pinot Noir fajokkal.
Ha a földtörvények értelmében a birtokba vétel korábban megtörtént volna, és a beruházásainkat zavartalanul tudtuk volna elvégezni, pincészetünk sokkal hamarabb kezdhette volna el borászatának és szőlőbirtokának fejlesztését.
De hálásak vagyunk ezért is, amit a Jó Isten megadott, és amire annyira büszkék vagyunk, hogy újra életet adhattunk Erdély-Hegyalja egyik legszebb borvidékének.
A megújulás és a jövő
A nagy szorgalommal és különös gondossággal termelt szőlő feldolgozásához, érleléséhez a legjobb körülmények kellenek. Ezért 2021-ben átépítjük a pincét, kutat fúrunk, mert így könnyebben fenntarthatjuk majd a borkészítés egyik legfontosabb feltételét, a tisztaságot.
Újabb nagy lépések és nagy feladatok éve következik. A 2021-es év legnagyobb céljai a szőlőfeldolgozási technológia fejlesztése, az első hűtve áztatás és reduktív technológia bevezetése, a tárolótér és a présház felépítése, valamint a kis labor korszerűsítése és működtetése.
És a fejlődés, természetesen, továbbra sem áll meg. A hagyományok, a múlt tisztelete mellett máig ott van a kísérletező szellem, a vágy az új tudás megszerzésére.
Az alapítás óta eltelt több mint tíz évben szinte minden megváltozott. A világ egyre gyorsabban rohan, de a csombordi szőlőhegyek szépsége változatlan maradt.